ÁTKÖLTÖZTÜNK!

Sziasztok! Szeretném tudatni veletek, hogy átköltöztünk Wattpadra, ahol megtalálhatjátok az első évadot is, de a második évadot már csak ott fogom folytatni!
Nevem Wattpadon: RemanBarbi
1. évad címe: My life is a dream I.
2. évad címe: My life is a dream II.

Jó olvasást!:)

2. évad, 3. rész

Mint már említettem, Benjaminnal elaludtunk a kanapén. Anya hangjára ébredtünk, aki szintén nem bírt időben kibújni az ágyból, azt hitte készülődünk mi magunktól is. Aha...nem. Szóval elkezdődött egy újabb őrült nap egy őrült rohanással. Benjamin és én csak úgy verekedtünk a fürdőért, a ruhadarabok repkedtek a szobámban, természetesen nem találtam a belépőkártyámat (10 perc hisztis kutatás árán bukkantam rá) és mikor az meglett eltűnt a mobilom, ami pont ilyenkor volt némára állítva. Anya kiabált velem, én kiabáltam anyával, Benjamin pedig...nos ő néha csak ordított egyet, de senki nem tudja miért.
Végül csapzottan érkeztem az iskolába. Az "érkezés" valahogy úgy nézett ki, hogy feltéptem az iskola ajtaját, átrohantam a folyosókon valamint felfutottam a lépcsőkön, mire végre az 53-as terem elé értem. Ott vettem két mély levegőt, igazítottam a hajamon és bekopogtam, ugyanis az óra akkor már javában folyt.
- Jó napot! Elnézést a késésért tanár úr! - mondtam majd a helyemre caflattam, leültem és a matekfüzetem után kezdtek kotorászni a táskámban.
- Jó napot, Miss Bieber! Örülök, hogy megérkezett. Beszédem van önnel az óra végén. Ó, és itt a tegnapi dolgozata. - tette le elém az ötös tesztemet.
- Rendben és köszönöm.

***

- Tudja, Gloria, Daniell nem áll túl jól matekból. Ma ő nem volt iskolában a meccse miatt, de a dolgozata ismét elégtelenre sikerült. Ön az egyetlen kitűnő az osztályban és nagy szükség lenne most a segítségére. Daniell már tudja hogy segítőtársad fog kapni. Kérem, ha tudja vállalni, az biztos sokat segítene.

- Nos... - teljesen elképedtem - Attól függ mikor ér rá Daniell.

- Ő bármikor. Mondjon egy időpontot és egy címet, akkor és oda fogom küldeni.

- Rendben, lássuk... - belenézek a mobilos naptáramba, mintha nagyon elfoglalt lennék, majd ma délután három órát javaslok és lediktálom az én címemet.

- Maga egy angyal! Rögtön átadom a jó hírt neki, és akkor délután három!

- Pontosan. - mosolygok, majd tanár úr szaporázott léptei közben mobilját nyomkodja, majd füléhez tartja a készüléket.

Én a lánymosdóba tartok, ahol gyorsan megmosom az arcomat, majd rájövök hogy nagyon hülye ötlet volt, mert a sminkem fele lekenődött. Aztán megrántom a vállam...hiszen Daniell nincs ma suliban.. nem mindegy?!

Szemeim törölgetése közben indulok bioszra, ahol ma boncolunk. Méghozzá azt hiszem valami tetemet...

***

- Szia Gloria! - szólít meg az osztály "nyomi sráca", aki a labortársam...

- Heló Walter... - mondom s kissé arrébb csúszok a székkel, ugyanis "kissé" belelógott az arca a személyes terembe.

- Képzeld! Ma döglött egereket boncolunk. - mikor ezt kimondja, a legutóbbi étkezésem tartalma hirtelen a torkomig csúszik.

- Tényleg? Hát ez fantasztikus...
- Ha gondolod, plusz ötösért belekukkanthatnánk a koponyájába hogy kielemezzük az agyát - néz rám boci szemekkel.
- Köszi, elég jól állok bioszból és nem vágyom arra hogy...döglött egér agyat elemezzek.
- Pedig első randinak nem lenne rossz... - kacsint. Brrr....
- Walter. Nem lesz első randink.
- Egyből a másodikra ugrunk? - indul be jobban
- Tanár nő! Lehet párt cserélni?
Erre a megszólalásomra az egész osztály felnevet, kivéve Walter, ő ugyanis vérmes szemekkel bámul rám.
- Gloria Bieber. Ezt még nagyon megbánod. - sziszegi nekem, majd végre felnyitjuk a mi kis halott rágcsálónkat.

***

A hazafele úton próbáltam nem rohanva haladni, bár félig így jött össze így elég furán néztem ki. Anya természetesen most kért meg hogy menjek be a boltba molycsapdáért, de csak a háromszög alakú jó, szóval ezt mindenképp említsem. Anya. Végre Daniellnek muszáj szerény hajlékunkba betennie a lábát. Miért...miért pont most kell neked molycsapda?! Egyáltalán az mire jó?! Természetesen ezeket a kérdéseket nem tettem fel neki, hanem jó kislány módjára egy fintor kíséretében elmentem azért a vacakért. 

Mikor végre átléptem otthonom küszöbét, ledobtam a konyhaasztalra a vásárolt holmit és rohantam fel készülődni. Anya akkor még nem értette mire ez a sietség, csak annyit sejtett hogy ma Pattie nagyit kell Benjaminért küldeni a suliba, mert nem valószínű hogy én hajlandó leszek még oda is elfáradni. 

Amilyen gyorsasággal csináltam rumlit reggel a szobámban, most akkora sebességgel tettem rendet is. Mit ne mondjak, fárasztó volt, szóval még a zuhany alá is bevetettem magam. És mekkora mázli! Felöltöztem, alap sminket raktam és csöngettek.

Daniell jött...!

2. évad, 2. rész

A suliban ülve, félig a padon fekve próbálom memorizálni a matekanyagot..már amennyire az jelen pillanatban lehetséges. Tegnap fél hétkor ültem neki mindennek, volt éjfél mire befejeztem, szóval nem vagyok egy túl kipihent állapotomban.
Matekdoga, ami a következőt jelenti: a tanár kinyitja az ajtót, lapokkal a hóna alatt átsétál a termen miközben ezt mondja: "Na drágáim, egy pad egy ember, mindenki az ablak felőli oldalon helyezkedik el, saját számológépet használunk, ha puskát látok egyes. Megértettük? Akkor kezdhetjük is!" Persze, mi általában már így várjuk, ha tudjuk hogy dolgozatot írunk, de az igazság az, hogy monológja közben ránk se néz, nekünk meg nincs szívünk megszakítani ezt a gyönyörű hagyományt.
A számonkérés előtt még gyorsan befalok egy kis csokit, reménykedve, hogy az majd felébreszt és felfrissíti az agysejtjeimet. És ekkor bejön a tanár...

***

- Anya! Ez nagyon gáz volt! A gáznál is gázabb! El akarok költözni!

- Ugyan, Drágám. Nem olyan szörnyű, mint ahogy te azt hiszed...

- Gondolod??? - akadok ki - Csokis volt a szám és az arcom! Hogy szülhettél engem ilyen malacnak? Daniellel is szembenéztem, pont ilyenkor, mikor az egész arcomat beborítja a....szar.

- Eddig azt hittem az csoki volt... - kuncog anya

- Nem vagy vicces. - mondom kimérten

- Gloria, Kicsim. Csak nem gondolod, hogy Daniellnek ezen fog járni az agya, hogy "te jó ég, Gloria arca csokis volt!". Vannak ennél fontosabb dolgai is. Ha meg nincsenek...akkor az elég szomorú. 

- Talán igazad van. Meg amúgy se röhögjön ki. Ötös vagyok matekból, az osztály kitűnője, ő pedig majdnem bukásra áll... Nem tudom ki nevethetne kin.

- Tudom, hogy feldúlt vagy, de ne legyél gonosz. Inkább segíts neki, ha már így szenved a matekkal.

- Hogy segíthetnék neki? Még köszönni sem köszön. Én meg nem fogok hozzá szólni azok után, ami történt.

- Csak legyél segítőkész. - nyom egy puszit a fejemre, majd a konyhába viszi a mosatlan edényeket. - Valamit meg kéne beszélnünk. Van egy kis időd?

- Azt hiszem - nézek az órámra - Miről lenne szó?

- Tudom hogy lassan őszi szünet...

- Jövőhét szerdától legyek a nagyinál a szünetben. Minden évben ez van, nem is értem miért kéne megbeszélnünk?

- Azt hittem hisztizni fogsz, mint a tavaly.

- Akkor sem mentem vele semmire. Feladtam a harcot, anyu. - viszonozom a fej-puszit, majd felmegyek a szobámba leckét írni.

***

Káosszal a fejemben dőlök le a laptopommal az ágyamba. Mit gondolhat Daniell? Mennyire nézhet bénának? Mondjuk...emberszámba se vesz, mit törődnék én azzal.  Jaj, Gloria! Hagyd már ezt a témát, unalmas. Gondolj másra. Na. Nézzük. Pont itt egy kutyás videó! Ó, hogy milyen édes! Ha Daniellel összeházasodunk, nekünk is ilyen kutyánk lesz! Gloria! 
Lecsukom a laptopomat, leteszem a padlóra majd tombolok kicsit az ágyamon (párnámba szorított fejjel sikítok, miközben rúgkapálok mint egy őrült)
Megnyugszom...megnyugszom. Gondolj a holnapi napra. Bemész a suliba, meglátod Dan...nem. Tehát átléped az iskola küszöbét és mész órára. Elolvasod még egyszer az anyagot, rápillantasz a leckédre majd magabiztosan nyomogatod a telefont. A magabiztosság fontos, mert azt hallottam ez jön be Daniell...nek. Ez nem megy! Megkattantam! Saját magammal társalgok...
Kimászok az ágyamból és rápillantok az órára. Már fél tizenegy. Kimegyek és iszok még egy pohár kakaót, de nem segít. Átmegyek a nappaliba, magam köré tekerek egy pokrócot, újra kezembe veszem a bögrét, majd bekapcsolom a tévét. Mesék mennek, akciófilmek...végül kikötök a Nickelodeonon, ahol épp Spongyabob és Patrik buboréklufit fújkálnak. Halk, sikító hang töri meg a tévé monoton zaját. Szemeim kipattannak, majd Ben szobájába indulok el. Halkan kopogok kettőt s benyitok. Benjamin az ágyán ül és fejét fogja.
- Hé...minden oké? - kérdem miközben mellé ülök.
- Azt hiszem... nagyon rosszat álmodtam... - mered maga elé.
- Nyugi, csak egy álom volt. - ölelem meg - Épp Spongyabobot nézek. Kijössz velem?
- Aha. De..miért nem alszol?
- Lényegtelen. Na gyere!
Végül Benjamin és én a tévé előtt aludtunk el, egy takaróval és két bögrével a kezünkben. És persze úgy elaludtunk, hogy az ébresztőórára sem keltünk fel, tehát jól kezdődött egy őrült nap...

2. évad, 1. rész

Van egy hatalmas kérdésem. Mire jó a hétfő?! Korán kell kelni, felülni a buszra, suliban lenni, hazajönni majd tanulni... Mondjuk a hét többi napja is ebből áll, de a hétfők feltűnően pocsékok. Annyi a szerencsém a maival, hogy anya bevisz a suliba...valahogy semmi kedvem büdös emberekkel zötykölődni egy pléhdobozban.

Füstös sminkem készítése közben dörömbölnek az ajtón.

- Tessék?! - kiáltom hisztisen. Hülye tusvonal...

- Sokáig leszel még bent? Nekem is készülni kéne... - siettet anya - Tizenöt percem van és úgy nézek ki, mint egy ősember...

- És gondolod, hogyha ide bejössz az segíteni fog?

- De humorodnál vagy! Na, nyisd ki!

Sóhajtva, világfájdalommal az arcomon pattintom ki a zárat majd lökök egyet az ajtót, mire az nyikorogva kinyílik. Anya, mikor meglátta félig kisminkelt, morcos lányát kissé meghökkent, szerintem elgondolkozott azon, tényleg be merjen-e jönni. Végül bemerészkedett és csak akkor láttam igazán reményvesztettnek, amikor belenézett a tükörbe.

- Ezen tényleg nem fog segíteni tizenöt perc... - morfondírozott, majd rám nézett és azt tettük amit ilyenkor lehet. Kinevettük egymást és magunkat.

***

Suli után ledobtam a cuccomat otthon, azt követően tehermentesen indultam el Benjaminért az iskolába. Ma nekem kellett, mert anyáék későn érnek haza. Egy tíz éves gyerekért elmenni a suliba? Nem ciki ez már szegénynek? A kérdés jogos. Viszont anyám félt minket mindentől és mindenkitől. Szerintem hálát adhatok hogy értem legalább nem jönnek. 

Bedugtam a fülhallgatómat a fülembe, kedvenc zenémet maximumra húztam és kizártam a világot magam körül. Csak vitt a lábam régi iskolám felé, s közben gondolkodtam. Daniell ma rám nézett. Láttam! Hiába tagadja Samantha, csak féltékeny. Annyira látszik, hogy tetszik neki Daniell... De ő tényleg RÁM nézett. Samre max azért nézhetett mert épp nő egy pattanás a homlokán és annyira próbálta elfedni alapozóval, hogy az még két kilométerre is látszott... Igen, bizonyos vagyok benne. Sőt...ahogy észrevettem még utánam is fordult! Az én Daniellem... Mit meg nem adnék érte!

Megálltam az általános iskola előtt, leültem egy padra, majd újra gondolkodóba estem. 

Itt kezdődött a mi történetünk...mondjuk ő nem tud róla. Ötödik osztályosak voltunk, emlékszem. Te jó ég! Milyen kis dagadt voltam...na mindegy. Az udvaron voltunk, egymás mellett ültünk egy padon. Egy pufók, copfos kislány meg egy húsos kis srác. Néztük, ahogy a "nagyok" fociznak, s nem szóltunk semmit. Meg akartam fogni a kezét. Már nyúltam érte, mikor ő rám nézett, és most mindenki azt hiszi hogy mosolyogva megfogta a kezem. Hát nem. Rám nézett, sikított egyet és elfutott. Én meg utána. Azt hittem ez már a kapcsolatunk kezdete, ami talán így is volt, csak a kapcsolatunk még azóta sem kezdődött el. 

- Gloria! - kiáltott rám egy vékonyabb hang, s közben két kis kéz rázta a vállamat. Nos, igen. Benji még nem mutált.

- Benjamin! Miért hozod rám a frászt folyton? Tudod hogy megijedtem?! - tényleg így volt, csak így kiszakadni a gondolataimból...

- És te miért kiabálsz állandóan?! Haza tudok menni egyedül is, nem kell bébicsősz, ha nem akarsz, minek jössz?

- Hidd el, semmi kedvem nem volt hozzá... - álltam fel, s nyújtottam a kezem, hogy elindulhassunk.

De ahelyett hogy megragadta volna azt, ölbe tett karokkal lépdelt előttem. Sóhajtva álltam meg a járda közepén.

- Ben! - mondom hangosan, mire megállt, de hátra nem fordult. - Most haragszol?

- Csak hogy tudd, igen.

- És ha bemegyünk a pékségbe és kapsz egy nutellás táskát?

- Akkor talán nem fogok...

- Megbeszéltük.

Nem, tényleg nem volt kedvem még oda is menni, de ha nem békítettem volna meg, hazáig ment volna a durci, aztán beköpött volna anyának, aki kiabált volna velem. Ha választanom kell, inkább a pékség...

***

Benjaminnak nem volt elég a sütemény. Játszanom kellett vele a hülye számítógépes játékaival. Ahogy ott nyomogattam a billentyűket, éreztem, hogy pusztulnak az agysejtjeim, szóval rám fért egy pihentető fürdő. 

Miután, már mondhatni, túl tiszta lettem ( teljesen kihűlt a kádban a víz ) elmeséltem anyának a Danielles sztorimat, ő pedig csak ingatta a fejét.

- Kicsim... Nem gondolod, hogy le kéne állnod ezzel a Daniell-üggyel? Kissé beteges ez a rajongás...

- Anya! Ő életem szerelme! 

- Csak ő nem tudja...

- Az mindegy... - szégyellem el magam egy kissé, majd belekortyolok a kakaómba.

- Csak annyit mondok, hogy tartsd nyitva a szemed. Vannak más fiúk is rajta kívül. 

Anya valahogy mindig ezzel próbál nyugtatni, persze sikertelenül.

- Inkább felmegyek és megcsinálom a leckémet.

- Még nincs kész?! Fél hét van.

- Nincs, anya... Jó éjt.

Nem kértem tájékoztatást... Épp elég baj az, hogy még nincs kész. Spanyol tz, matek doga, irodalom beadandó és biosz házi. Hát nem csodálatosak a diákévek?

2. évad, Prológus

- Gloria! Miért mindig rád kell várni?!
- Megyek már! Minek fújsz fel mindig mindent?
- Mert apád az öcséddel a kocsiban várnak legalább tíz perce! A nagyiék meg amúgy sem tűrik a késést.
Akkor legyen a tiéd az utolsó szó... gondolom magamban és inkább csak beülök a járműbe. Mellesleg Gloria Bieber vagyok, Justin és Heily lánya. Éppen a nagyiékhoz tartunk, anya szüleihez. Szeretek oda menni, kicsit kimozdulunk legalább ebből az ócska kisvárosból. A nagyszüleim messze laknak, egy gyönyörű kertvárosban és habár barátaim nincsenek is arra, legalább anyagiakban támogatnak, ha már ott vagyunk.
Van egy rosszcsont öcsém, Benjamin, aki most tíz éves. Hét év van köztünk, ami elég sok idő, de elvileg nem volt könnyű anyáék helyzete. Valahogy így szólt a sztori..:
- Drágám! - szóltam Justinnak, aki épp a konyhában tevékenykedett valamit - Nem gondolod, hogy...lassan itt lenne az ideje...tudod... hogy...
- Minek, Édesem? - néz rám értetlenkedve.
- Tudod, Sharon és Brandon már a második gyereküket várják, pedig csak három éve házasok - kezdek bele, ő meg az eget nézve sóhajt egyet - tudom hogy tartasz a gyerekvállalástól, de nem minden család válik szét. Figyelj. Már két éve házasok vagyunk. Ismerjük egymást, mint a tenyerünket. Szeretném, ha végre családdá nőnénk ki magunkat.
- Hiszen már egy család vagyunk! Heily... Hidd el, hogy amint felkészültem egy gyerekre, lesz egy nekünk is. Sharon meg csak ne hencegjen, múltkor beszéltem Brandonnal és csak tudd, nincs oda az ötlettől... 
Bólintok. Kezdem feladni a dolgot. Már fél éve rágom a fülét ezzel. Nem leszünk már fiatalabbak és az idő repül. Ha lesz gyerekünk, még fel kell nevelnünk. 
- De hé! - ragad karon, mikor már elfordultam volna - Csak légy türelmes kérlek. Amúgy, kész a vacsi, bolognait csináltam. - mosolyog, majd tálalni kezd.
Nos igen, apánk nem akart minket túlzottan. Nem azért, mert nem szeretett volna gyereket, hanem mert félt, mivel őket is elhagyta az apja annak idején és tartott attól hogy ő is csődöt mondana. Hál' Istennek ez nem így lett. Végül apánk rászedte magát és jöttem én és magammal hoztam a kiadásokat, amiket nehezen lehet bírni egy ekkora településen, ahol szinte semmi munkalehetőség nincs. Ezért amíg fel nem cseperedtem egy kicsit vártak az öcsémmel, majd mikor hat éves koromban beköszöntött a karácsony...
- Justin! 
- A fánál vagyunk az én hercegnőmmel.
Anya mosolyogva jelent meg az ajtóban, majd lazán az ajtófélfának támaszkodott és onnan fürkészett minket.
- Na Csillagom - guggolt le hozzám apa - feltesszük a csúcsdíszt?
Fülig vigyorogva másztam a nyakába, két kis kezemben a hatalmasnak tűnt csillaggal, amit aztán apám segítségével illesztettem a helyére.
Reggelről anyáék ágyán ugrálva visítottam a karácsony örömétől, mire nem kaptam többet csak két szúrós tekintetet s néhány morgást. Végül kissé szomorkásabban kitáncoltam a nappaliba, ahol pár ajándékdoboz és a karácsonyfánk díszelgett büszkén. Nem kaptam sok mindent, nem volt miből ajándékot venni. Viszont amit kaptam, azok fontos dolgok voltak: egy pár meleg cipő, egy aranyos pulóver, néhány póló, egy labda és egy nagy maci. Mikor mindent kibontottam kissé elment a kedvem, hogy csak ennyi volt, de akkor a szüleim leültettek maguk elé és szelíden néztek rám. 
- Kicsi Glory. Szomorú vagy? 
- Iden... - nos, volt egy "kis" beszédhibám
- Miért vagy szomorú, Drágám?
- Mejt Angela mindig olyan szok mindent kap, én meg alig taptam valamit. Ki fog túfolni.
- Kicsim. Te most egy nagyobb ajándékot kapsz, mint Angela. Ugyanis megajándékozunk téged egy kis tesóval. Csak még várnod kell rá egy picit. Jó?
Ekkor felderült arccal öleltem meg anyáékat és attól a perctől kezdve minden nap elhangzott a kérdés: és mikor jön már az öcsi?
Hát igen, régen volt. Azóta átvettem az idegesítő tinédzser szerepét, akivel csak a baj van, de a szüleim valamiért így is tudnak szeretni.
A szomszéd teleülés iskolájába járok, ahova busszal ingázom általában. Hétvégente pedig jobb esetben bulizom valamelyik haveromnál, rosszabb esetben nagyszülőket látogatok, ahogy most is azt teszem.
Azt hiszem, valami ilyesmi a történetem, nekem Gloria (Elizabeth) Biebernek.

20. rész

Reggelről Justin enyhén borostás, nyugodt arca tárul szemem elé. A kis reggeli ébresztőórám még csak reggel 8-t mutat, így hátamra fordulok és gondolkodni kezdek.
Milyen érdekes az élet. Hol is kezdtem? Kis hentesbolt, ahonnan négy hónap után ki is rúgtak, azért mert fülig szerelmes voltam és elfelejtettem bemenni (?) dolgozni... Oké, akkor idáig stimmel. Na de közben bezavart az én híres neves Justinom, akinek köszönhetően kirúgtak. Persze, nem hibáztatom emiatt, hisz én voltam a hunyó, a bolond érzéseim miatt...
Rápillantok az édesen szuszogó Justinra, elmosolyodom majd visszafordítom fejem a plafon felé.
Teljesen megérte. Ha nincs az a kis hentesüzlet, és persze Pattie akkor most nem aludna itt mellettem csendesen az én mindenem.
Kirúgás, oké, szerelem, oké. Aztán jött az igazi fekete-leves. Cameron bácsi halála. Te jó ég, hogy én mennyit sírtam! Mennyire hiányzik a mai napig. Mármint nem a sírás, hanem Cam bácsi. Emlékszem a mosolyára. Sőt! Még arra is, hogy hogyan üdvözölt mikor idejöttem.
"Kopogok a kopott fehér ajtón. Csengő nincs, legalább is én nem látom. Szép környék, de nekem kicsit talán túl zöld, és túl régies. Otthon minden sokkal modernebb. Jaj! Csak legyen wi-fi! 
- Jó napot! - mosolyog kedvesen valamilyen bácsi...
- Csókolom. Én Mr. Smith-et keresem.
- Én vagyok. Te vagy az Heily?
- Igen... 
- Kerülj beljebb! - invitál be kedvesen. - Szólíts Cameron bácsinak. Nagyon örülök, hogy ideértél. Hogy utaztál?"
Te jó ég! Már akkor is milyen érdeklődő volt, és kedves és udvarias... 
Halkan felkelek, majd átsétálok Cam bácsi volt szobájába. Még nem mozdítottam el semmit, minden úgy van, ahogy ő hagyta. Leveszek egy nem is olyan réginek tűnő albumot.
Ahogy kihúzom a polcról egy cetli esik ki belőle.
"Sok szeretettel Heilynek, 20. születésnapjára!" Ez a felirat van ákom-bákom betűkkel írva.
Nyikorog az ajtó, majd valaki átlépi a küszöböt, és leül mellém.
- Jó reggelt! - mondom.
- Neked is. Mi ez? - mutat a cetlire Justin.
- Nem tudom, most találtam.
- És nem akarod kinyitni? - utal az albumra.
- De, ki kéne.
Az első kép közepén én vagyok, még kisbaba koromban, egy férfi karjaiban, aki nagyon hasonlít Cameron bácsira.
- Jé! Ti már ekkor ismertétek egymást? - kérdi Justin.
- Ezek szerint...
A második képen két éves vagyok, és puffadt arccal próbálom elfújni a gyertyákat a szülinapi tortámról. Ahogy végig nézek a mögöttem álló seregen, akik mind a képen vannak, rátalálok Cam bácsira.
Harmadik képen az óvodából ballagok. Épp elfordítja a fejét ugyan, de most már felismerem: ő az.
És mindegyik képen ott van a háttérben. Minden eseményen, ahogy egyre csak növök.
Hogy nem emlékeztem ezekre?! 

***

Justinnal minden cuccot behordtunk amit csak lehetett. Persze azok még a jól bevált dobozokban várnak arra, hogy kicsomagolják őket. De mi már annyira elfáradtunk a puszta cipekedésben, hogy inkább ledőltünk pihenni.

- Érdekel már, hogy milyen becenevet fogsz összehozni nekem. - mondom.
- Tényleg? Amúgy valami ütősre gondoltam...Bár nem hiszem, hogy sikerülni fog. Valami állat és növény keresztezésre gondoltam.
- Úh. És mi lesz ha nem tetszik?
- Megszívtad. - röhögi el magát.
Lógós tréning nadrágban és hosszú ujjúban átsétálok a szobánkból a konyhába. Belenézek a hűtőbe, de az szinte kong az ürességtől.
- Justin! - kiáltok fel az emeltre. - Kéne valami munka! Na meg egy kis kaja se lenne rossz.
Justin nyugisan totyog le a lépcsőről, majd megáll előttem, átkarolja a derekam és mosolygósan szemeimbe néz.
- Mi lett a munkahelyeddel?
- Felmondtam... - vallom be.
- Ó, értem. Viszont van egy jó hírem. Ahol anya dolgozik épp üresedés van. Lestoppoljam neked a helyet?
- Öm, attól függ, hol dolgozik Pattie.
- Egy kisebb butikban.
- Tökéletes. - mosolygok rá. - Köszönöm.
- Nincs mit...cica virágom. - vigyorog egyet, majd megcsókol, de csókja közben rázkódom a nevetéstől.
Cica virág? Komolyan?

***

Justinnal Cam bácsi nagyon régi tévéjét nézzük, miközben azt beszéljük, mi lesz a jövőben, és mit gondoltunk a múltban, amikor a jövőre gondoltunk.

- Kiskoromban.. - kezdi Justin. - Úgy képzeltem el magam a jövőben, hogy nagyon menő űrhajós leszek, aki ugrál a Holdon...Aztán visszamegyek a Földre, és dicsekedem az űrhajóssisakommal.

- Én úgy, hogy lesz egy férjem, két kisgyerekem és majd megtanulok az állatok nyelvén beszélni, és mikor felhívnak mobilon az állatok, behívom őket a lakásomba, és meggyógyítom őket. Ugye, azért hívnak, hogy meggyógyítsam őket, mert betegek.

- Persze, ez teljesen logikus. Az állatok csak azért hívnak fel minket mobilon, mert betegek.

- Ahogy az is normális, hogy ugrálsz a Holdon. - nézek rá.

- Majd egyszer... - mered a "távolba". Amúgy, csak a plafonra.

- Bolond! - lököm meg nevetve, mire ő is elröhögi magát. - Most hogy képzeled el a jövőt?

- Hm... Család, munka, haverok. És te?

- Család, munka... Hé! Nekem még egyik barátodat se mutattad be. - háborodok fel.

- Mert nincsenek. De a jövőben szerezni fogok. - kacsint rám.

- Ó, bocsi. És hány gyereket szeretnél? - kérdem, talán egy kicsit elpirulva.

- Kettőt vagy hármat. Amennyi összejön. Te?

- Nekem elég a kettő. - nevetek.

- Majd egyszer... - mered újra a plafonra, mire fülig vigyorral nézek rá.

- Pontosan. - mondom, majd megdöbbenve néz rám.

- Te kiskorodban mit gondoltál, hány évesen fogsz férjhez menni?

- Hm. Azt hiszem, akkor már férjnél kéne legyek. Ha jól emlékszem 19 éves koromra tippeltem.

- Fenébe, lekéstem. 

- Ejnye, Justin. Pótolni-pótolni! - kacsintok rá, majd enyhe csókot nyomok rózsaszín szájára. 

- Hidd el, cicavirágom, be fogom. 

- Ajánlom. - nevetem el magam, majd újra a tévé képernyőjét kezdem szuggerálni.

 Amikor arra gondoltam, " hisz ő is csak egy fiú lesz az életemben, aki jön és majd el is megy!" legbelül reméltem, hogy nem így fog történni. És láss csodát! Arról beszélgettünk, hogy el fog venni. Azta.. Magam előtt látom, ahogy apa felkísér az oltárhoz, majd mikor megállunk előtte, megszorítja a kezem, s könnyes szemmel mondja nekem: Még nem késő! Nem haragszom, ha elfutsz. Majd én ránevetek, elengedem kezeit, és rápillantok anyára, akinek szintén fátyolos a szeme. Mikor pedig előre fordulok, magam előtt látom az én hercegem, öltönyben, jól belőtt hajjal, félmosollyal. Míg a pap beszél, körülnézek és Cameron bácsira gondolok. Majd kimondjuk a boldogító igent és megyünk bulizni reggelig. Jaj, de jó lenne! Én így tudom elképzelni. De vajon milyen lesz a valóságban? 

Várom, hogy megtudjam. Vajon az esküvőm is olyan lesz mint az életem? Pont mint egy álomban?

*VÉGE*

Köszönöm azoknak, akik elolvasták a blogom! :) Egyik kedvenc időtöltésem volt ezt a sztorit írni.. Lehet megleplek titeket egy plusz résszel, de nem ígérek semmit. Sziasztok! :)

19. rész

Máris 19?! Nem gondoltam, hogy ilyen hamar eljutok idáig. Remélem tetszettek/tetszenek a részek. Kommentek hiányában írtam a blogot, ami talán kicsit zavart, de leginkább a saját magam szórakoztatására tettem mindezt. Persze, aki olvasta, nagyon örülök és köszönöm neki! :) Én ennél a résznél búcsúzkodom, a következőnél nem hiszem, hogy lesz lelki-erőm :D. Jó olvasást!


Mikor minden érzelem kiszabadul belőled, mint egy gennyes seb, és csak folyik belőled a bántás és fájdalom, az szörnyű. Viszont mikor már ott van melletted az, akit szeretsz és kisírhatod magad a vállán...az már megkönnyíti ezt az egészet.
Nos, igen. Justinnal ma tartottuk a lelkizős napot. Mindent elmondtunk egymásnak, persze az elején megegyeztünk, hogy nem vesszük magunkra, az már a múlt és a lényeg a jelen. Sokszor csaltak könnyeket a szemembe a régi emlékek. De nem csak az én szemem lett fátyolos, és egy részben (bármennyire is szemétség) ez megnyugtatott. Nem vagyok gyenge. Vagy ha az is vagyok, akkor nem csak én.
Mindezek végén jól megölelgettük egymást, és elhatároztuk, hogy ez nem volt jó játék, inkább többet ne játszunk ilyet.
Tél van, ennek következtében vérfagyasztó hideg, Márpedig ilyen időben "épp" nem volt kedvünk kimozdulni, inkább a jó meleg takaró és a forrócsoki mellett döntöttünk (véleményem szerint ez a legjobb elhatározás).
- Te.. - szólít meg Justin.
- Mondd.
- Én becéztelek téged valaha?
- Fogalmam sincs... Nem igazán emlékszem.
- Értem.. - gondolkozik. - És vágytál valaha arra hogy becézzelek?
- Mik ezek a kérdések Justin? - nevetek.
- Nem tudom, csak így eszembe jutott.
- Nos... Egy aranyos becenév elférne. De valami egyedi legyen ám!
- Akarsz valami állatka lenni? - néz pimasz mosollyal.
- Kösz, kihagyom. - ingatom fejem.
- Akkor még majd gondolkozok rajta.
Hát, kíváncsi leszek rá, az biztos.

***

Épp valami nagyon unalmas filmet bambulunk, mikor megcsörren a telefonom.

- Haló?

- Heily, kicsim! - szólít meg apa a vonal túloldaláról.

- Apa! De rég beszéltünk már.. Mi újság?

- Azért hívlak.. - hangjáról hallatszik, hogy egyáltalán nem figyel rám.

- Táncoló láma. - mondom a kagylóba.

- Mert arra gondoltunk anyáddal, hogy szívesen meglátogatnánk.

- Apa, figyelsz te rám?

- Na, mit gondolsz?

Meredten bámulok a készülékre, és valami elkezd fájni a bensőmben. Justin kikapja a kezemből a telefont.

- Jó napot! - szól bele.

- Kihez van szerencsém? - kérdi apa felháborodva.

- Justin vagyok, Heilynek hirtelen dolga akadt. Tudok segíteni valamiben?

- Ott laksz a lányommal?

- Perpillanat...

- Szuper! - vág közbe apa - A hétvégén lenéznénk.

- Várjuk önöket szeretettel.

- Rendben. Majd még keresem Heilyt. Szervusz.

- Viszont hallásra. - Justin kinyomja a telefont. - Apudék hétvégén itt lesznek. - jelenti ki, majd tovább nézi a filmet.

Ezt mit ne mondjak, elég gyorsan lerendezte.

***

Csupa nyálas, filmbe illő dolgot műveltünk Justinnal. Rájöttem: van egy teljesen bolond fiúm. (Aki iszonyat aranyos, kedves, vicces, szerethető...stb.) 

Ilyen például a sütés. Mindketten pizsinek szánt tréningben álltunk neki sütit csinálni. A szerelmes párok, amikor sütnek, megtréfálják egymást a liszttel. Csak hogy ne legyünk teljesen sablonosak, mi tojással csináltuk. Mire végeztünk, nekem beleszáradt a sárga valami a hajamba, Justinnak pedig beszívta a ruhája, plusz megdermedt tőle a haja.

Olyanok voltunk mint régen. És végre, csomó idő után, újra boldog voltam.

- Mit szólnál, ha visszaköltöznél? - kérdem.

- De, nem arról volt szó..

- Tudom, miről volt szó. - szakítom félbe - De fölöslegesnek tartom. Ha este itt hagysz... Fú. Ne tedd.

- Rendben. - mosolyodik el.- Őszintén szólva, eszemben se volt ma elmenni.

- Jófiú. - túrok bele, most már tojás mentes hajába.

Tehát Justin visszaköltözik. Megbeszéltük, hogy holnap hozzá is látunk átcuccolni, hogy hétvégére minden itt legyen.

Végre, végre, végre! Boldog vagyok. Ez az Heily! Valamit jól csináltál!